*-*

„Éreztétek már azt, hogy a világ körülöttetek összeomlik? Hogy ott álltok a szoba közepén, egyedül, és minden, amit eddig felépítettetek, amiért eddig harcoltatok az ledőlni készül, és nem tehettek ellene semmit? Szörnyű érzés, a legrosszabb. Aki eddig a legnagyobb boldogságot jelentette, egyszerűen kilépett az életemből és mindenemet magával rántotta. Azon voltam, hogy feladom… itt ért véget, nem érdemes se harcolnom, se újra építeni az egészet. Amit eddig szerettem csinálni elvesztette az értelmét. Majdnem lemondtam mindenről. Csak ültem a szobám sarkában egyedül, és elveszett voltam… de amikor az ember már ott tart, hogy végleg vége mindennek, olyankor történik egy csoda, bevillan egy kép, vagy meglátsz egy mondatot. Csak három szó. Felnéztem a szobám falára, és ekkor láttam meg: ’Never give up!’ Fogalmam sincs, hogy hogyan, de elmosolyodtam akaratlanul is. Azelőtt mindig azt hajtogattam, hogy ez a ’ jelmondatom’ és én soha nem fogok feladni semmit, ezért is festettem fel a szobám falára, hogy majd egyszer, ha szükségem lesz rá, erőt adjon. Most még is azon voltam, hogy feladjam az egészet. Nem, az nem lehet! Elgondolkodtam, hogy mit keresek én a földön? Megéri ez, hisz én erősebb vagyok ennél! Nem adhatom fel, magam miatt nem… És végül felálltam a padlóról, felálltam, hogy folytassam azokat a dolgokat, amikért eddig is küzdöttem. Attól, hogy ő összetört, az élet nem állhat meg! Le kell zárnom őt, és a múltam. Örökre. Ő már megtette, nekem is menni fog. Ő a lehető legrosszabb, ami valaha is történhetett velem az életemben. Nem dobhatok el mindent, amiért eddig ennyire harcoltam, csak azért mert ő tönkretett. Ha úgy is érzem, hogy most semminek sincs értelme, a föld továbbra is forogni fog, és nekem tovább kell benne léteznem, immáron nélküle. Ő az az ember, aki már három éve okoz folyamatosan nekem szenvedést, aki a legtöbbet bántott már és vert át, de én mindig megbocsájtottam neki, és elhittem a hazugságait, eddig a pontig. Tulajdon képen benne még az is szerettem, ahogy hazudik. Az elmém mélyén végig tisztában voltam vele, milyen ő, hogy csak szépít folyamatosan, hogy át fog vágni, cserbenhagyni, el fog hagyni, mint mindig, és csak egy játék vagyok a számára, de a szívnek nem lehet parancsolni. A szívem minden rossz ellenére őszintén szerette őt. Bevettem a hazugságait, miközben tudtam az igazat. Állandóan magához láncolt, majd eldobott újra és újra. Én pedig mindig hittem neki, vagy talán nem is neki, hanem magamban hittem, hogy én vagyok annyira fontos számára, hogy velem más lesz, megváltozik értem, talán engem szeretni fog, de nem így lett, nem voltam más a számára, csak egy a sok közül, aki elhitte a kamu szövegét. Bármikor láttam, boldogság öntött el, pusztán az arcától, a mosolyától. Kerestem a közelségét, beértem azzal is ha csak egy másodpercre is, de megpillanthassam, akkor is mikor tudtam, utána napokig fog fájni a szívem, mert nincs mellettem. Az a lány voltam, aki egy percnyi boldogságért képes elviselni a hetekig tartó fájdalmat. Az voltam, akivé tett, akivé változtatni akart engem. Úgy ugráltam, ahogyan ő fütyült. Mindent megettem érte, amit kért tőlem, még abba is félelmetes belegondolni, miket kérhetett volna, amiket én szó nélkül teljesítettem volna neki, csak mert ő kért rá. Neki még sem voltam elég! Most már tudom, meg sem érdemelt. Nálam jobban őt már soha senki nem fogja megbecsülni és szeretni. Mindenki a külsejéhez vonzódik, míg én a belsejéért is odáig voltam, amíg végül megmutatta, neki nincs is semmije belül, csak egy nagy csönd, üresség. Ő egy tucat tagja, egy olyan fiú a sok közül, akiről azt hittem kivétel, de tévedtem, átlagos. Ilyet mint ő, bárhol találni, csak más névvel. Én hittem benne, hogy ő tényleg más mint a többi,de rá kellett jönnöm, pontosan ugyan olyan. Egy senki már a szememben. Elmúlt minden, amit iránta éreztem! Kiölte belőlem a szeretetet iránta, és most már végre láthatom a valódi énjét. Azt hiszem, sikerült végleg lezárnom őt. Már a múltam, ami többé nem érdekel. Soha többé nem fog ő már engem átvágni. Többé az én számból nem hallja azt, hogy szeretem. Többé már nem ölelhet át engem. Túléltem, ismét! Most üresnek kéne magam éreznem belül, de rájöttem, rengeteg más dolog van az életembe, amik nála is fontosabbak már. Rengeteg olyan ember, aki tényleg megérdemli a szeretetem és értékes. Többé egyetlen gondolatom sem szól róla! Ez az utolsó írás, ami még neki van címezve. Már nem ad örömöt, ha rá gondolok. Semmit sem érdemelt meg, amit neki adtam valaha, de nem bánom! Én nem kívánok neki semmi rosszat, csak annyit, hogy kapjon vissza mindent, amit ő nekem adott. Lezártam… mindörökké! Már nem haragszom rád, nyugodtan szorítsd meg más kezét. Viszlát.”

Manoo*